Hamarosan egy éves az Atilla és Fiai társulat. Az érdeklődés a produkció iránt egyre nagyobb országszerte és határainkon túl is. A siker híre elért az "Óperenciás tengeren túlra" is, ahova előre lekötött koncertekkel mutatta be a csapat zenébe csomagolva Magyarország legérdekesebb történelmi pillanatait. Az Atilla fiai produkció egyetlen lánytagjával - Tóth Renivel - Delacasse Kriszta készített interjút! A bőséges élménybeszámolót mindenkinek ajánlom szíves figyelmébe!

2013 ősszel, októberben Tóth Renáta, az Örökség énekesnője az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában vett részt egy turnén az Atilla fiai társulattal. Hazaérkezését követően – kérésemre – szívesen mesélt a csapatról, és természetesen tengerentúli útjukról, ottani tapasztalatairól, élményeiről.

Sokan talán nem is tudnak erről a formációról, kiket rejt az Atilla fiai elnevezés?

Atilla fiai és lánya – helyesbít azonnal nevetve – így szoktak viccelődni a fiúk, hiszen 2013 márciusában Gál Péter megkeresett engem azzal a felkéréssel, hogy mi lenne, hogyha én egy szem lányként részt vennék ebben a projektben. Egyébként Kalapács Józsival találták ezt ki annak idején és tulajdonképpen arról van szó, hogy mindenféle rockoperákból részeteket adnak, illetve most már adunk elő. Ott van Rudán Joe és Kalapács Józsi, mint énekesek, továbbá Varga Miki, és olykor Mr. Basary is. Mivel többen vagyunk énekesek, ha valaki nem ér rá, tudjuk egymást helyettesíteni, hiszen természetesen mindenkinek megvan a saját zenekara és mindenkinek megvan a fontossági sorrend, nyilván nekem is és Ödinek is ebben az Örökség áll az élen...

Hogyan kell elképzelni egy ilyen műsort? Milyen hosszú, hogyan épül fel?

Általában két részletben adjuk a műsort, amely egy hosszú, majdnem 3 órás program. Az első fele rendszerint Pokolgép nótákkal indul, hiszen Kalapács Józsi 8 évet énekelt a Pokolgépben, Rudán Joe pedig kb. húszat. Ezeket a dalokat áthangszerelték akusztikus verzióra, zseniálisan megcsinálták. Jópofa az is nagyon, ahogyan egymásnak adják a szót, akár egy-egy dalon belül, vagyis van olyan szám, amit ketten énekelnek. Mindezt a legnagyobb természetességgel, nincs köztük ebből konfliktus, sőt viccelődni szoktak egymáson-egymással, pl. egy interjún a Kalapács "panaszkodott", hogy Joe elveszi a jobbnál jobb sorokat, mire a Joe replikázott, hogy persze, mert ő tud énekelni.

Tehát 4-5 dal így unplugged lemegy, aztán én beszállok hozzájuk, és hárman nyomunk két Pokolgép dalt közösen, majd én 2-3 Örökség nótát, attól függ, mennyi időnk van, utána jönnek sorban a többiek, szépen folyamatosan összeáll a csapat. Mindenki a saját dolgaiból énekel, amit lekísér a zenekar. Ugyanis van egy komplett zenekar is a produkció mögött: billentyű (Szebenyi Dániel), két gitár (Závoti Zoltán, Szűcs Antal Gábor), hegedű (Gál Péter), basszusgitár (Talabér László) és dob (Talabér László Gábor) és persze a már említett frontvonal rengeteg énekessel.

Ez az első fele a programnak. Aztán egy kis szünetet követően a második részben rockoperákból következnek részletek: Az István a királyból, a Megfeszítettből, Babba Mária részletek, kb. így néz ki a történet. Nagyon-nagyon klassz már így is, de szeretnénk majd továbbfejleszteni tánccal, meg díszlettel, ám igazából ennek most az a lényege, hogy járjuk vele az országot, és így a magyar rockoperákat népszerűsítjük, s emellett-ezáltal a saját dolgainkat is meg tudjuk ismertetni. A nyáron, sok helyen játszottunk, motoros találkozókon, fesztiválokon, stb. Úgy látom, vevők rá az emberek, kifejezetten tetszett nekik, és valóban, ezekkel a rock-hangokkal szerintem is zseniális program. Nekem nagyon megtetszett ez a dolog, ezért is vállaltam el, hogy beszállok.

Hogyan került Amerikába a produkció?

Valamikor nyár elején, az első koncert után, talán júniusban, Kalapács Józsi kérdezte, hogy ha összejön az amerikai turné, akkor mennék-e velük. Hát, egy kicsit elgondolkodtam azért, leginkább a gyermekem miatt, hogy el tudok-e ilyen hosszú időre és ilyen nagyon-nagyon messzire menni, vagy el akarok-e egyáltalán, de úgy éreztem, hogy ez egy fantasztikus lehetőség, az ottani magyaroknak elvinni a mi kis összeállításunkat. Megmondom őszintén, egy kis "hátsó szándék" is vezetett, hogy az Örökséget is megismertessem velük. Azt gondoltam, a kinti magyarok inkább még a Kormoránt ismerik, de meglepetésemre igen sokan teljesen jól informáltak voltak, sőt egy talán 20-30 éve kint élő sráctól kaptam egy fából-bőrből készült kézműves alkotást ajándékba, amelyen az Örökség-jel szerepelt. Nagyon örültem neki, hogy már ott is vannak rajongóink.

Kicsit előreszaladtunk. Kiknek a szervezéséből, kiknek a meghívására érkeztetek Amerikába? Mennyi ideig tartott, hány koncertből állt a turné és pontosan mely helyszíneket érintettetek?

Los Angelesbe az ottani magyar főkonzulátus meghívására érkeztünk, tulajdonképpen ebből indult az egész. Gál Péter, aki már több ízben volt Amerikában és vitt ki zenekarokat, szervezte le az egész turnét és az állomásokat, odakint tárt karokkal fogadtak bennünket. Rengeteg helyszínen megfordultunk, olyan helyeken is jártunk, ahol nem léptünk fel, koncert pedig összesen hét volt.

Az első az egy zárt, szűk körű 40-50 fős este volt a Los Angeles-i magyar külképviselet "stábjának", vagyis a főkonzulátushoz tartozóknak, ezen kívül még hat másik koncertet adtunk: kettőt-kettőt Los Angelesben és Torontóban, illetve San Diego és végül Las Vegas szerepelt még a sorozatban. Egyébként kilenc vagy tíz buli is lett volna, de ennyi nem jött össze. Így az eredetileg három hetesnek induló turnéból két hét lett, mert sajnos Pataki Attila megelőzött bennünket, pontosabban velünk nagyjából egy időben volt kint és az ottani magyar közösségek annyit már nem tudtak volna anyagilag vállalni.

Ugyanis a kinti magyar házakban havonta egyszer van program, akkorra hívnak itthonról "sztárokat", de havi egy-egy ilyen alkalomnál többet nem tudnak finanszírozni. Ezek tudniillik kisebb, önfenntartó közösségek, tehát ezt az egész turnét sem úgy kell elképzelni, hogy óriási stadionokban léptünk fel, hanem magyar házakban, pár száz fős termekben, színháztermekben, vagy például egy helyütt egy református templomban is játszottunk. Ennek én borzasztóan örültem, mert fantasztikus hangulat alakult ki. Kanadában például nem csak magyar ajkú emberek jöttek meghallgatni bennünket, hanem kanadai motorosok is, annak ellenére, hogy egy kukkot nem értettek a szövegekből, az egésznek a hangulatát megérezték, annyira megtetszett neki, hogy a végén majdnem az összes cd-t ők vették meg, amit kivittem magammal...

Mennyi időt töltöttetek egy-egy állomáson, volt-e idő megismerni az ottani embereket, helyeket?

Nagyon zsúfolt volt a program és nem is sok időt töltöttünk egy helyen. Hétszer repültünk a két hét alatt, hiszen hatalmas távolságokat kellett megtenni, és a repülésen kívül több száz kilométert a zenekari busszal tettünk meg. A kinti magyarok nagyon sűrű programot szerveztek nekünk, hogy minél többet tudjunk látni az ottani nevezetességekből, helyekből. Tényleg mindent meg akartak mutatni nekünk, így szerencsére valóban rengeteget láttunk, de mindez azzal járt, hogy éjszaka feküdtünk le és reggel korán már indultunk tovább. Rudán Joe egyébként rendkívül felkészült volt, bárhová mentünk, ő elővette a kis útikönyvét, s a buszban, mint egy idegenvezető mindenről elmondta, mit látunk, mit kell nézni, hova kell menni.

Hogyan viseltétek a fárasztó utazásokat, nem nyomta rá a bélyegét ez a hangulatra?

Rettentő fárasztó volt, ezt azért be kell vallanom töredelmesen, nemcsak nekem, de mindenkinek. Nagyon megviselt bennünket az átállás, az állandó időeltolódás, hiszen ahogyan utaztunk, közben is, hol 6 óra eltérés volt, hol 9, aztán mire megjöttünk, pont itthon is óraátállítás volt. Én kint valami helyi gyógyszert is kaptam, mert egyáltalán nem tudtam aludni, a többiek is szinte csak 2 órákat.

Ezt csak úgy bírtuk ki, hogy rengeteget, gyakorlatilag reggeltől estig nevettünk, folyamatosan viccelődtünk. Annyi humoros történet volt, hogy szinte nem is tudom felidézni a poénokat. Tudniillik a csapatban mindenki meglehetősen erős egyéniség és mindenki adta magát. No meg mindenkinek volt valami rá jellemző dolga, amin poénkodni lehetett. Joe például állandóan elvesztette mindenét, még a bankkártyáját is. Kalapács volt a "GPS-mester", aki rendszeresen tévútra vezette a sofőrt, rossz helyszíneket mondott, már azzal cikiztük, hogy a repülőn a pilótát is neki kellene elirányítania. Én állandóan wifit kajtattam, hogy a családomat tudjam hívni, úgyhogy amikor megérkeztünk valahova, a többiek azonnal érdeklődtek, hogy "Na, Szöszi, nincs wifi-probléma?" – szóval nagyon jó hangulatban telt az egész, semmiből nem volt semmi vita vagy súrlódás, hanem mindent tréfával elintéztünk.

Akadtak persze jópofa sztorik is, az egyik legemlékezetesebb például Szellemvárosban. Ez egy régi város, ahol valaha aranyat mostak, nagyon szép kis hely, igaz ezt is "amerikai módon" megcsinálták, most úgy néz ki, mint a vadnyugati filmeken. Egyébként is egész Amerika egy marketing, mű minden. Szellemvárosban tehát volt egy nagyon jópofa kocsmaszerű helyiség, ahová betértünk. Ezt szintén régies módon alakították ki, hatalmas befőttes üvegekben adták az italokat, óriási küblikben a mogyorót, persze a mogyoróhéjat a földre kellett szórni, stb. Kimentünk a teraszra is, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt, találtunk ott egy zongorát. Persze az is mintha filmekből bukkant volna elő, de inkább horrorból: lehangolt, hamis, hiányos billentyűkkel.

Nekünk persze több sem kellett, a billentyűsünk, Dani azonnal leült mellé, elkezdett játszani. Mi pedig csakhamar körbeálltuk és nekiálltunk énekelni – a Kell még egy szótól a Kétforintos dalig mindenféle előkerült a repertoárból, nagyon élveztük, jól elszórakoztattuk magunkat... Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a turisták körénk gyűltek, sőt egy idő után elkezdték nekünk hozni a söröket. Lehet, hogy azt hitték, hozzátartozunk a helyhez a produkciónkkal. Már azon gondolkodtunk, akkora közönségünk lett, hogy érdemes lenne kirakni valami kalapot vagy köcsögöt, kereshetnénk egy kis pénzt...

A kiutazásunk egyébként nem csak az időeltolódás miatt indult kicsit nehezen, hanem mert Varga Miki kisebb betegséggel jött, fájt a torka, lázas volt, így mivel mindenkire ráragasztotta ezt a bacilust, két napig az egész társaság torokfájással küzdött. Azért előbb-utóbb áthidaltuk ezt a problémát, mert vittünk hazai pálinkát is, részint ajándékba, részint épp a fertőtlenítés miatt, persze eleve megmondtuk, hogy mindenféle amerikai löttyöket nem iszunk. Bár így sajnos szépen lassan meg kellett sorban bontogatni az ajándékba szánt pálinkákat is, de onnantól már nem volt semmi probléma, kikúráltuk magunkat; reggel ezzel keltünk, nehogy valami bajunk essék.

Bár Kalapács Józsinak egyszer így is elment teljesen a hangja az esti előadásra, az alváshiány és emiatt a kis betegség miatt, ráadásul ő eleve rekedten énekel. Van egy István a király részlet, amelyben én a billentyűssel énekeltem duettet, aztán a kórus résznél egyébként az énekesek is fel szoktak menni a színpadra, de a fentiek okán most mindenki igyekezett "spórolni" a hangjával. Ez különösen Kalapácsnak lett volna aznap tanácsos, de benne volt a hév, rekedten mondogatta a színpad mellett, hogy "gyerekek, menni kéne segíteni a Danikának a vokált énekelni!" Mi pedig - az összes többi énekes - ott győzködtük, hogy ne menjen sehova, mert annyira elment már a hangja, hogy szinte megszólalni nem bírt.

Ugyanezen a koncerten történt az is, hogy a Szemtől szembe című dalt énekelték Joeval az István a királyból, s mivel Kalapácsnak már nem volt hangja, próbált egy kis színészi játékot is belevinni az estébe. Ment szigorúan a Joe felé, hogy "ősi joggal engem választ majd az ország", de ő ettől annyira elröhögte magát, hogy itt "keménykedik", közben meg hang alig jön ki a torkán, hogy alig bírta normálisan elénekelni a számot. A koncert végén aztán Varga Miki feltette az i-re a pontot, amikor a bemutatáskor úgy konferálta fel, hogy "Kalapács Józsi, akinek ma este csak meleg levegő hagyta el a torkát". Természetesen ezen inkább csak mi mulattunk jót, kívülről azért nem jött ennyire le, de rányomta a bélyegét a hangulatra, felszabadultak, vidámak voltunk, noha a komolyabb számokkal persze itt is megríkattuk a közönséget.

Egyébként, ha már a sírásnál tartunk, hogy látod, jobban elérzékenyül a kinti közönség ezektől a daloktól, mint amikor itthon adjátok elő? Milyen hatással vannak rájuk, tengerentúli magyarokra ezek a - szó szoros értelmében vett - magyar zenék?

Az egészen biztos, hogy nagyon megérinti őket ez a zene, ezek a dalok, főleg talán azokat az embereket, akik pár éve költöztek ki. Igaz, nem feltétlenül tehető ebben különbség, mert volt olyan is a koncerteken, aki már kint született és mégis tökéletesen magáénak érzi ezt a muzsikát. Találkoztunk például egy 89 éves bácsikával, akinek az édesapja volt csak magyar, az anyukája nem, ő tehát "apanyelven" tanult meg magyarul, annak ellenére, hogy nem is járt még Magyarországon soha, olyan választékosan beszélte a nyelvünket, hogy elámultam. Ráadásul a népdaloktól kezdve a versekig mindent tudott, ő maga kutatta fel a magyar népzenét, a kulturális értékeket magának, hogy megismerhesse.

Voltak aztán ott született, magyar ajkú szülőktől származó fiatalok is, akiknek - noha mindent be tudnak az interneten keresztül szerezni, mindent meg tudnak hallgatni - nagyon kellenek az ilyen találkozások, hatalmas élmény számukra, hogy odamegyünk, elvisszük a dalokat és élőben hallhatják őket. Többek között ezért is szervezik a magyar házakat. Ám ott sem könnyű az élet, nem kis munka fenntartani ezeket a helyeket; saját összeadott pénzükből fizetik a költségeket, ehhez nagyon összetartó kis közösségek kellenek. Összefognak és ezekben a magyar házakban szerveznek maguknak programokat: koncerteket, vagy például felolvasó esteket magyar költők verseiből.

Ugyanez érvényes a konyhakultúrára is: mindenhol töltött káposztával, rakott káposztával, pörkölttel meg húslevessel vártak bennünket, volt köztünk, aki szívesen megkóstolta volna ugyan a helyi specialitásokat, de erre nem került sor. Szerencsére nekem jó volt ez így, én nem annyira vágytam az amerikai kosztra... A műsorokra visszatérve, a nemzeti ünnepeket is megtartják, mindenre megemlékeznek, amire itthon mi is - tulajdonképpen most október 23. is apropója volt a meghívásunknak. Nagyon szép, nagyon érdekes és felemelő volt mindezt látni, megtapasztalni, ahogyan tartják egymásban a lelket, segítik egymást.

Ezek szerint óriási élmény volt Amerika? Összefoglalva hogyan értékelnéd, hogy tetszett neked?

Megmondom őszintén, azon túl, hogy roppant szimpatikus volt nekem az ottani magyar közösségek élete, hozzáállása és rengeteg élményben volt részünk, egyébként nem vágyom vissza Amerikába. New Yorktól például kifejezetten kirázott a hideg, nem is kívánkozom többé oda soha, Hollywoodtól kezdve Las Vegasig, minden eléggé csalódást jelentett. Ami nekem személy szerint nagyon tetszett, az San Diego volt, az egy nagyon kellemes kis város, bár nem kicsi az sem. Inkább a szép természeti adottságokkal rendelkező helyek ragadtak meg: a Grand Canyon, a Niagara, az állatkert San Diego-ban. Viszont nagyon vágytam már haza, nagyon vágytam a hegyeinkre, a zöldre, az itteni épületekre. Mondtam is Varga Mikinek egyik helyszín után, hogy eddig is értettem a nótáját, az Európát, de most minden egyes alkalommal, amikor elénekelte a koncerten, akkor szíven ütött és honvágyam lett tőle. Ezek az épületek, amelyek itthon vannak nálunk, vagy egyáltalán Európában, azok semmihez nem hasonlíthatóak! E szempontból nem élveztem Amerikát, nem vágyom oda, én inkább maradok itthon!

S ha már hazaértünk, akkor beszélnél néhány mondatban az itthoni terveitekről, immár az Örökséggel kapcsolatban? Mindenkit érdekel, hol, mikor láthat benneteket a közeljövőben, esetleg vannak-e és milyen távolabbi célok, tervek?

Mint az nemrég kiderült, karácsonyi koncert talán sokak bánatára nem lesz, viszont most egy kicsit újítottunk: január 3-án, pénteken, 20.00 órától Budapesten, a Csili Művelődési Központban évköszöntő koncertet tartunk. Új év, újult erő, mondhatni "egy új kezdet" - hiszen 1-2 hónapig most nem nagyon találkoztunk a közönségünkkel, így mi is igen készülünk már erre az alkalomra, természetesen nagy szeretettel várunk mindenkit.

Aztán tavasztól nagyon szeretnénk művelődési házakban koncerteket adni, ezeket már tervezzük, szervezzük, továbbá van egy komoly projekt is a tarsolyunkban. Annyit elmondhatok róla, hogy egy olyan produkcióról van szó, amilyenbe talán Magyarországon még senki nem vágott bele. Egyelőre nem szeretnénk erről részleteket elárulni, mert a megvalósulás nem kizárólag rajtunk, hanem több tényezőn, a többi résztvevőn és pályázati pénzeken is múlik. Azonban igen-igen szeretném, szeretnénk, ha ez létrejönne, ehhez kérjük a Jóisten segítségét.

Csatlakozom ehhez a kéréshez, kívánom, hogy Isten áldásával mindezek a tervek valóra válhassanak, további sok sikert kívánok neked, az Atilla fiai társulatnak, s nem utolsó sorban az Örökségnek!

Delacasse Kriszta

forrás: passzio.hu